Információs háború és geopolitikai valóság – Teljes ENSZ-beszéd magyarul.

Glenn Diesen egy valós, aktív norvég nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó akadémikus.

• Norvég politológus
• A University of South-Eastern Norway (USN) professzora
• Szakterülete: nemzetközi kapcsolatok, geopolitika, Oroszország–Nyugat viszony, eurázsiai integráció
• Több könyvet írt Oroszország, az eurázsiai gazdasági tér és a multipoláris világrend témájában

Akadémiai értelemben tehát valódi, publikáló egyetemi oktató, nem „internet-szakértő”.

Szakmai profil

• Fő állításai általában:
• A NATO-bővítés destabilizáló volt.
• A Nyugat figyelmen kívül hagyta Oroszország biztonsági aggályait.
• A liberális nemzetközi rend válságban van.
• A világ multipolárissá válik (USA hegemónia gyengül).

Ez a realista (realism school) nemzetközi kapcsolati irányzathoz áll közel.

Fontos: ez önmagában legitim akadémiai irányzat. Nem szélsőséges nézet az, hogy a nagyhatalmi biztonsági dilemmák számítanak.

A bemutatást követően az alábbiakban Glenn Diesen professzor ENSZ Biztonsági Tanácsában elmondott beszéde látható, valamint az ahhoz kapcsolódó kiegészítő megjegyzései.

A videó alatt a beszéd teljes, magyar nyelvű átirata is elérhető.

[This post contains video, click to play]

A következőkben az ENSZ Biztonsági Tanácsában New Yorkban elhangzott beszédem olvasható.

Személyesen is ott kellett volna lennem, bár a járatomat törölték, és nem volt olyan pótjárat, ami időben elvitt volna.

Ennek ellenére itt a beszédem, majd ezt követően hozzáfűzök néhány megjegyzést, hogy tovább árnyaljam az érveimet.

És most szeretném megadni a szót első felszólalónknak.
Önök Glenn Diesen professzort fogják hallani, politikai elemzőt, európai biztonság és orosz külpolitika szakértőjét, aki számos geopolitikai témájú publikáció szerzője.

Ma arról fog beszélni, hogy az ukrajnai konfliktus nem csak a frontvonalon bontakozik ki, hanem az információs térben is, és megvizsgálja, hogyan formálják a média narratívái a közvéleményt, és hogyan befolyásolják az eszkaláció kockázatait.

Úr, szerettük volna Önt itt, New Yorkban köszönteni, de megadom a szót.

Köszönöm.
Bárcsak személyesen ott lehettem volna, de köszönöm a meghívást, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma itt szólhatok.

Arról szeretnék beszélni, hogy az ukrajnai konfliktus, ahogy Ön is mondta,
egyszerre zajlik a csatatéren és az információs térben, és hogy miért kell aggódnunk amiatt, ahogy a média manipulálja a narratívákat, és ördögíti ki az ellenfelet.

A politikai propagandáról szóló egyik legfontosabb szakirodalom Walter Lippmanntól származik, aki az első világháború idején az amerikai kormánynak dolgozott.

Lippmann felismerte, hogy a liberális demokráciák hajlamosak a konfliktusokat a jó és a rossz harcaként beállítani, hogy mozgósítsák a közvéleményt a háború támogatására.

Lippmann szerint az a nagy kockázat, hogy ha a közvélemény egyszer elhiszi,
hogy az ellenfél maga a megtestesült gonosz, akkor a közvélemény és a politikusok is el fognak utasítani minden megvalósítható békét, mert a jó és a rossz küzdelmében a kompromisszum árulás, a béke pedig megköveteli a háború folytatását, mivel a jónak le kell győznie a gonoszt.

Ez mélyen problematikus, mert a nemzetközi biztonság kiindulópontja
a biztonsági versengés felismerése:
az egyik ország biztonságának növelésére tett erőfeszítések csökkenthetik mások biztonságát.

A közös béke felé vezető első lépés tehát az, hogy beleképzeljük magunkat ellenfelünk helyzetébe, és felismerjük ezeket a kölcsönös biztonsági aggályokat.

Azonban a jó és a rossz harcában már maga az ellenfél megértése is árulásnak számít.

Ezért meg kellene rettennünk attól, hogy politikai vezetőink és a média már meg sem vitatják az ellenfelek biztonsági aggályait.

Azokat, akik megpróbálják a másik oldal szemével látni a világot, egyszerűen csak Putinistáknak, bérencnek vagy ajatollah-apologétáknak bélyegzik.

Ha az előttünk járó nemzedékek ilyen érettségi szinttel rendelkeztek volna, nagyon valószínűtlen, hogy túléltük volna a hidegháborút.

Nagyon is nyilvánvaló, hogy a média nem mindig a valóságról tudósít.

Meggyőződve arról, hogy ők vívják a jó harcot, a média gyakran saját maga konstruálja meg a valóságot, és az újságírókból információs harcosok válnak.

Például az ukrán fegyveres erők veszteségeinek elismerése azzal fenyeget, hogy csökkenti a háború közvélemény általi támogatottságát.

Hasonlóképpen annak elismerése, hogy a szankciók nem működnek, azzal fenyeget, hogy csökkenti a szankciók társadalmi támogatottságát.

A média tehát gyakran figyelmen kívül hagyja ezeket a valóságokat, és inkább hű marad a narratívákhoz, hogy biztosítsa a közvélemény elkötelezettségét a konfliktus mellett.

De ahogy Lippmann megjegyezte, ezzel egyúttal el is zárják az összes útját
a megvalósítható béke felé.

Látjuk tehát, hogy Oroszországnak ezt a kettős szerepet kell játszania a médiában, ahogy mindannyian láttuk.

Egyrészt reménytelenül elmaradottnak és gyengének kell lennie, ugyanakkor elsöprő erejű fenyegetést is kell jelentenie a Nyugatra.

Azt mondják nekünk, hogy Oroszország sikertelen Ukrajnában, mégis képes meghódítani Európát, ha nem állítjuk meg.

Ez azt hivatott közvetíteni a nyugati közvélemény felé, hogy az ellenfél nagyon veszélyes, ugyanakkor meg is nyugtatja a közvéleményt, hogy Oroszország könnyen legyőzhető, ha csak folytatjuk a háborút.

A konfliktus alatt a média alapvető narratívája az úgynevezett provokáció nélküli orosz invázió volt.

Ez egy fontos narratíva, mert azt sugallja, hogy Oroszország egy expanzionista és imperialista hatalom, szemben azzal, hogy biztonsági fenyegetésekre reagálna.

A médiában nincs vita a provokáció nélküli invázió narratívájáról, és bárki, aki megkérdőjelezi ezt a narratívát, rendszerint rágalmazás és cenzúra áldozata lesz, azzal vádolva, hogy legitimálja az inváziót.

És azt állítom, hogy a provokáció nélküli invázió narratívája veszélyes, mert azt sugallja, hogy bármilyen kompromisszum az agresszor jutalmazása, ami aztán további agresszióra ösztönöz.

Azt mondják tehát, hogy a béke megköveteli a fegyverszállításokat, hogy  növeljék a költségeket.

Nos, mint minden más, a hidegháború utáni konfliktusban, azt látjuk, hogy a média az ellenfeleket Hitler újabb reinkarnációjaként írja le, hogy emlékeztesse a közvéleményt:
a háború béke, a diplomácia pedig árulás, vagy ahogy a NATO volt főtitkára érvelt: a fegyverek a béke útjai.

Ez ismét egy veszélyes narratíva, mert ha ezt a konfliktust provokálták, akkor mi eszkaláljuk a helyzetet, és közvetlenül belekeveredünk egy háborúba a világ legnagyobb nukleáris hatalmával, amely úgy véli, egzisztenciális konfliktusban áll.

És láttuk, hogy az 1990-es évek óta számos vezető nyugati politikus, hírszerzési vezető, nagykövet és más diplomata pontosan figyelmeztetett a NATO-bővítés következményeire.

A NATO-bővítés magával vonta a páneurópai biztonságról szóló megállapodások felrúgását, és ehelyett a kontinens újrafelosztását, a hidegháborús logika újraindítását, és a közös szomszédságban való harcot
az új megosztóvonalak meghúzásáért.

Ismétlem, maga George Kennan nyilatkozta egy 1998-as interjúban, hogy a NATO-bővítés egy új hidegháborút indítana el.

És megjósolta, idézem:
“Természetesen rossz reakció lesz Oroszország részéről.”
És akkor a NATO-bővítők majd azt mondják:
“Mindig is mondtuk, hogy ilyenek az oroszok.”
De ez egyszerűen tévedés.

Ennek ellenére azt látjuk, hogy a média nem ismerheti fel a nyilvánvalót, hogy a NATO-bővítés provokálta ki ezt a konfliktust, mert ez azzal a kockázattal járna,
hogy legitimálja az orosz katonai akciókat.

Pedig a NATO-országok átlépték a végső piros vonalat azzal, hogy Ukrajnát a NATO pályájára vonták, és frontországgá fejlesztették Oroszországgal szemben.

Ne feledjük, Angela Merkel egykor felismerte, hogy Ukrajnának NATO-tagsági akciótervet ajánlani Moszkva részéről, idézem, “hadüzenetként” lenne értelmezve.

Rodric Braithwaite, volt brit oroszországi nagykövet a következőket mondta Ukrajna NATO-ba vonásáról:
Idézem: “Akkoriban minden szempontból hülyeség volt. Ha háborút akarsz indítani Oroszországgal, ez a legjobb módja.”

William Burns CIA-igazgató egyik feljegyzésében szintén amellett érvelt,
hogy Ukrajna NATO-ba vonásának kísérlete valószínűleg orosz katonai beavatkozást váltana ki, amit Burns megjegyzése szerint Oroszország nem akart volna.

Ezek mind kiváló meghatározásai a “provokált” szónak. Mégsem használhatjuk ezt a szót.

És 2014 februárjában a NATO-országok ennek ellenére támogattak egy puccsot, hogy Ukrajnát a NATO pályájára vonják.

Ennek ellenére a puccsot demokratikus forradalomként adták el, még akkor is, amikor Janukovicsot szabad és tisztességes választáson választották meg.

Eltávolítása, sőt a Majdanon történt zavargások sem rendelkeztek többségi támogatással az ukránok körében, és sértették az ukrán alkotmányt.

És egy rövid pillanatra 2014-ben a nyugati média beszámolt arról, hogy az új kijevi hatóságok támadják a Donyeck-medencét, megölve azokat a civileket,
akik elutasították a puccs legitimitását.

A CNN még azt is megkérdőjelezte, vajon a Donyeck-medence népe valaha is engedné-e újra, hogy Kijev uralkodjon felettük.

Ám hamarosan ezután teljes média-konformitás lépett életbe, és a Donyeck-medence ellenállását pusztán orosz akcióként ábrázolták, amely Ukrajna demokratizálódását hivatott megakadályozni.

Mostanra megtudtuk, hogy a puccs utáni első napon az amerikai és brit hírszerző ügynökségek partnerséget hoztak létre az új kijevi hírszerzési vezetővel, hogy a semmiből építsék újjá az ukrán hírszerző szolgálatokat
Oroszország elleni proxyként.

Megtudtuk, hogy az ukrán legfőbb ügyész azt állította, hogy a puccs után az USA úgy irányította Ukrajnát, mint egy ötödik hadoszlopot.

Megtudtuk, hogy parlamenti képviselőket tartóztattak le, néhányukat megfosztották állampolgárságuktól, megtisztították a médiát, az orosz nyelvet, az ortodox egyházat, és a Donyeck-medencében élő civileket
éveken át gyilkolták.

Nacionalisták és nyugati finanszírozású civil szervezetek akadályozták a minszki-2 békeegyezményt, és egyértelmű piros vonalakat szabtak Zelenszkijnek, hogy ne hajtsa végre a 2019-ben megnyert béke-mandátumát.

És láttuk, hogy a volt francia elnök egyik vezető tanácsadója azzal érvelt, hogy az USA–Ukrajna Stratégiai Partnerségi Charta 2021 novemberi aláírása, idézem, “meggyőzte Oroszországot arról, hogy támadnia kell, vagy őt támadják meg.”

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ha Oroszország vagy Kína bármelyiket megtette volna, mondjuk, Mexikóban, akkor biztosan provokatívnak minősítettük volna.

Mégsem tehetjük ezt meg a mi médiánkban.

Tehát, hogy eladják az orosz hódító háború történetét, a média az első naptól kezdve a teljes körű invázió fogalmát népszerűsítette, sugallva, hogy Oroszország teljes katonai erejét bevetve akarja meghódítani Ukrajnát,
szemben azzal, hogy Ukrajnát semlegességének helyreállítására kényszerítse.

Emiatt látjuk, hogy a média nem tájékoztathatja a közvéleményt arról, hogy az alacsony orosz csapatlétszám és a kezdeti lépések teljesen összeegyeztethetetlenek voltak a hódítással.

Sokkal inkább azt jelezték, hogy a szándék Ukrajnát távol tartani a NATO-tól.

A média nem tájékoztathatja a közvéleményt arról, hogy az invázió első napján Zelenszkij megerősítette, hogy Moszkva felvette vele a kapcsolatot, hogy béketárgyalásokat folytassanak arról, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, amit Zelenszkij el is fogadott.

A média nem tájékoztathatja a közvéleményt arról, hogy maga Zelenszkij mit mondott 2022 márciusában:
Idézem: “Vannak olyanok Nyugaton, akiknek nem bánják az elhúzódó háborút, mert ez Oroszország kimerítését jelentené, még ha ez Ukrajna pusztulását is jelenti, és ukrán életekbe kerül.”

A média nem tájékoztathatja a közvéleményt az isztambuli béketárgyalások szabotázsáról sem, amelyek után a török külügyminiszter arra a következtetésre jutott, idézem: “Az a benyomásom alakult ki, hogy vannak olyanok a NATO-tagállamok között, akik a háború folytatását akarják. Hadd folytatódjon a háború, hadd gyengüljön Oroszország. Őket nem igazán érdekli Ukrajna helyzete.”

Tehát ahelyett, hogy a média egy olyan európai biztonsági architektúráról vitatkozna, amely enyhíthetné a biztonsági versenyt, és megakadályozhatná, hogy Ukrajna csatatérré váljon egy újrafelosztott Európában, a média inkább ördöginek állította be Oroszországot, eladta a történetet, hogy még a diplomáciát is el kell utasítani.

Még akkor is, amikor több százezer ember halt meg a lövészárkokban, a média erőltette Ukrajna győzelmének narratíváját, hogy Oroszország a Szovjetunió helyreállítására törekszik, bagatellizálta az ukrán hadsereg veszteségeit, és figyelmen kívül hagyta a dezertálási politikát és az ukrán férfiak brutális besorozását.

Mindez az Ukrajna melletti kiállás jegyében történt, függetlenül attól, hogy az ukránok valójában mit akartak.

Még most is, amikor Ukrajna katasztrófa felé tart, és akár közvetlen háborúba is keveredhetünk Oroszországgal, nincs hajlandóság annak elismerésére, hogy Oroszországnak bármilyen jogos biztonsági aggálya lenne.

Ehelyett minden vákuumban történik, és a média továbbra is elkötelezett a gonosz orosz ellenség narratívája mellett, aminek logikus következtetése a további eszkaláció, ahelyett, hogy a megvalósítható béke útjait keresné.

Tehát, ha meg akarják érteni, miért vált lehetetlenné még a béke megvitatása is, miért kriminalizálták a diplomáciát, azt tanácsolom, nézzünk a rendkívül veszélyes média-beszámolókra, és emlékezzünk Walter Lippmann figyelmeztetésére a komplex konfliktusoknak a jó és a rossz egyszerű küzdelmévé való leegyszerűsítéséről.

Köszönöm a figyelmüket.

Köszönjük, Glenn, a nyilatkozatát, és nem csak a beszéd elkészítésében való részvételét, hanem tudományos és közéleti munkáját is, és azt javasolnám kollégáimnak, hogy nézzenek utána a könyveinek, cikkeinek
és a podcastjének is.

Hadd fűzzek hozzá néhány további megjegyzést, amelyekre a beszédem során nem volt időm.

A konfliktusok és háborúk megoldása rendkívül nehéz lehet, mert az emberi természet és a konfliktusrendezés feltételei gyakran ütköznek, mivel az ember csoportos lény.

Nagyrészt csoportokba szerveződünk értelem és biztonság keresése céljából,
és ezért az emberi természetben benne van, hogy felosztjuk magunkat a “mi” csoportunkra és az “ők”, a másik csoportjára.

Amikor az emberek külső fenyegetést tapasztalnak, az emberi természetből fakadóan a csoporton belüli szolidaritást keresik a biztonság és a túlélés érdekében.

És ezért egyértelmű megosztottságot hozunk létre a “mi” csoportunk és az “ők” csoportja között azzal, hogy szembeállítjuk a mi erényeinket az ellenfelünk gonosz természetével.

Amikor a fehér fehérebb lesz, a fekete feketébb. Azt látjuk, hogy a szürke terület eltűnik.

És ez akadályozza meg az egyént abban, hogy túlságosan eltérjen a csoporttól.

És alapvetően az emberek alkalmazkodnak a saját csoportjukhoz, és meg sem vitatják a másik csoport aggályait és érdekeit, mert ezt úgy lehetne tekinteni,
mintha szimpatizálnának az ellenféllel.

Nos, ez egy ösztön az emberi természetben, amelyet tovább lehet fokozni politikai propagandával, és valóban, a politikai propaganda nagyrészt a “mi” csoportunk és az “ők” csoportja sztereotípiáinak kialakítása köré szerveződik,
és a konfliktus minden összetettsége leegyszerűsödik a jó fiúk és a rossz fiúk puszta küzdelmévé.

Tehát ez az emberi természet. A probléma az, hogy ez a keret megakadályozza a konfliktus rendezését, mert ahogy a beszédemben mondtam, a nemzetközi biztonság kiindulópontja a biztonsági versengés csökkentése.

És ehhez fel kell ismernünk az ellenfél biztonsági aggályait.

Különösen, ha egy olyan nukleáris hatalommal harcolunk, amely úgy véli, egzisztenciális fenyegetéssel néz szembe, és túlélési háborút vív.

Kulcsfontosságú esettanulmány volt az első világháború, amikor az amerikai kormány a vonakodó közvélemény háborúba mozgósítása érdekében a németeket mint a megtestesült gonoszt állította be.

Ezt aztán úgy adták el a közvéleménynek, mint a végső gonosz elleni háborút, az elembertelenített német ellenfelet.

Ez volt az a háború, amely, idézem,
“a háborúk vége” lesz, amely “biztonságossá teszi a világot a demokráciák számára”.

Lényegében egy ilyen keretrendszerben csak a teljes győzelem teremthet békét.

És ezért fordultak olyan emberek, mint Walter Lippmann, nagyrészt a propaganda használatának támogatóiból a kritikusaivá.

Mert ez odavezetett, hogy figyelmen kívül hagyták a háború befejezésére irányuló lehetséges diplomáciai megoldásokat, a “megvalósítható békét”, ahogy Lippmann nevezte.

És még azután is, hogy Németországot legyőzték, láttuk, hogy ez megakadályozta a tartós békét, mert amikor a tiszta gonosz ellen harcolsz,
nem állíthatod helyre az erőegyensúlyt, ahogy azt tették, amikor Franciaországot, tudják, helyet adtak neki az asztalnál a napóleoni háború után.

Ehelyett azt láttuk, hogy a németeket alaposan le kellett győzni, megalázó vereséget mértek rájuk az első világháború után, és ez egy olyan vereség volt,
amely Németországot véglegesen gyengének akarta tartani.

És ahogy később megtudtuk, ez teremtette meg a feltételeket egy újabb világháborúhoz.

Tehát, bár nagyon hazafiasnak tűnhet az ellenfelet mint a megtestesült gonoszt beállítani, hogy ezzel jelezzük a saját csoportunk iránti lojalitást,
ez határozottan ellentétes a saját érdekünkkel, amennyiben aláássa a stabilitást és a tartós béke megteremtését.

Hadd idézzek Raymond Aron munkásságából, aki híresen figyelmeztetett 1962-ben az államok jóra és rosszra osztása ellen.

Azt írta, idézem: “Az idealista diplomácia gyakran csap át fanatizmusba.
Az államokat jókra és gonoszokra osztja, békére vágyókra és háborúskodókra.
Állandó békét képzel el az utóbbiak megbüntetése és az előbbiek diadala által.
Az idealista, aki azt hiszi, szakított a hatalmi politikával, eltúlozza annak bűneit.”

Ez volt a fő aggodalmam a hidegháború után is, amikor a Nyugat kollektív hegemónként határozta meg magát, és ragaszkodott hozzá, hogy a jó erője.

Minden konfliktust úgy kereteztek, mint liberális demokráciák kontra autoriter rendszerek, ami szép helyettesítője a jó fiúk kontra rossz fiúk felállásnak.

Valóban, miután megtartottam a beszédemet az ENSZ Biztonsági Tanácsában,
néhány kritikus megjegyzés, előreláthatóan, az európai küldöttségek részéről érkezett.

És összefoglalva, ez lényegében arról szólt, hogy én kifogásokat keresek Oroszország számára. A Nyugat nem a probléma. És a háborúba lépésről szóló döntést kizárólag Oroszország hozta.

Más szóval, a teljes értékelés az, hogy “Mit mondasz? Milyen narratívákat nyomsz?”
Az egyetlen szempont, ami alapján megítélnek, hogy minket vagy őket legitimálod-e.

De az én álláspontom szerint ez nem arról szól, hogy egyik vagy másik oldalra álljunk. Hanem arról a képtelenségről, hogy egyáltalán megvitassuk ellenfeleink biztonsági aggályait.

És ez azért szükséges, mert ellenfeleink biztonsági aggályainak figyelembevétele elengedhetetlen ahhoz, hogy előre jelezzük a reakcióikat,
és ennek megfelelően kalibráljuk külpolitikánkat saját biztonságunk maximalizálása érdekében.

Nagyon nehéz volt bárkit is meggyőzni arról, hogy az általunk erőltetett politikák növelték volna a biztonságunkat, vagy bármi jót tettek volna Ukrajnáért.

Ott van ez a feltételezés is, hogy a Nyugat valójában nem csinál propagandát,
mert a Nyugat liberális demokráciákból áll, és a propaganda az, amit az autoriter államok csinálnak.

Nos, ez a propaganda lenyűgöző demonstrációja, mert a propagandát egykor
a normális államvezetés részének tekintették, az emberek propagandistaként hivatkoztak magukra, és csak az 1930-as években vált mocskos szóvá, ahogy a németek használták.

Edward Bernays, akit a politikai propaganda első szakirodalma fő szerzőjének tartanak, hozzájárult tehát ahhoz, hogy lényegében “közönségkapcsolatokra” kereszteljék át, mert amit az ellenfeleink csinálnak, az propaganda, amit mi csinálunk, az közönségkapcsolat.

És ez nagyrészt az, amit a propaganda is csinál: megváltoztatja a nyelvet, hogy meggyőzze a közvéleményt, ahelyett, hogy racionális érveket használna.

Tehát létrehozunk egyfajta nyelvet arra, amit mi teszünk, és egy másikat arra, amit az ellenfeleink tesznek.

Ez ismét segít növelni a saját csoportunk legitimitását, és delegitimálni a másik csoportot, ami jó a belső szolidaritás szempontjából, de szörnyű a konfliktusok megoldására, ha még csak össze sem hasonlíthatjuk a politikánkat az ellenfeleinkével.

Az is elmondható, hogy csaknem teljes egyetértés volt a politikai propaganda eredeti szakértői között egy évszázaddal ezelőtt abban, hogy a liberális demokráciák valójában jobban rá voltak utalva a propagandára, mert amikor a szuverenitás átkerül a néphez, akkor szükségesebbé válik a tömegek irányítása.

Edward Bernays-től Walter Lippmann-ig, ez nem volt vitatott állítás.

Valóban, egyértelmű összefüggés volt a választójog kiterjesztése és a politikai diskurzus leegyszerűsítésének szükségessége között, hogy a politika összetettségét a jó és rossz egyszerű küzdelmeként tüntessék fel.

Láttuk ezt az összefüggést, ahogy egyre nehezebbé vált a tömegek irányítása,
és még a hidegháború alatt is számos tudós felismerte, hogy az USA-nak és az Egyesült Királyságnak hatékonyabb propagandája volt, mert a propaganda egyik kulcseleme a forrás hitelessége.

És míg a szovjetek csak az állami apparátusra támaszkodtak, és mindenki láthatta, ki közvetíti az üzeneteket, addig a britek és az amerikaiak
át tudták csatornázni a propagandájukat nem kormányzati intézményeken,
magáncégeken keresztül, és valóban, a propaganda ma is így működik.

Nem kormányzati szervezeteket és más intézményeket használunk, hogy hitelesebbnek tűnjön.

Végül hadd mondjam el, hogy rendkívül frusztráló egy olyan akadémikus számára, mint én, aki több mint 20 éve figyelmeztet erre az Ukrajnában most zajló háborúra, amely – ahogy figyelmeztettem – el fogja pusztítani Ukrajnát,
és esetleg közvetlen háborút robbant ki a NATO és Oroszország között, ami aztán nukleáris összecsapássá fajulhat.

Ebben a forgatókönyvben mindannyian veszítenénk.

Mégis, valahányszor figyelmeztettem erre az elmúlt 20 évben, lényegében falakba ütköztem.

Ezt kizárólag úgy értelmezték, hogy akkor Oroszország oldalára állok, mert azáltal, hogy elismerem az orosz biztonsági aggályokat, és hogy hogyan fognak reagálni, egyszerűen elutasítják azzal, hogy a másik csoport oldalára állok, és így a saját csoportunk elárulásának tekintik.

Tehát ezt láttam az elmúlt években. Valóban, a NATO-bővítésre, a páneurópai biztonsági architektúra leépítésére való figyelmeztetést oroszbarátnak minősítették.

A figyelmeztetést, hogy a 2004-es narancsos forradalom támogatása csak konfliktusokhoz és háborúhoz vezet Oroszországgal, szintén oroszbarátnak bélyegezték.

2008-ban, amikor a NATO megígérte, hogy kibővíti a NATO-t Ukrajnára és Grúziára, annak ellenére, hogy az ukránoknak csak egy kis kisebbsége akart csatlakozni a NATO-hoz, és tudva, hogy ez valószínűleg háborút indít el, és még Európát is széttörheti, szintén oroszbarátnak tekintették.

2014-ben, amikor a NATO-országok támogattak egy puccsot, hogy Ukrajnát Oroszországgal szembeni frontállammá alakítsák, a katasztrófa már nyilvánvaló volt, de ezt is oroszbarátnak tekintették, valaminek, ami legitimálhatja az ellenfelet.

A minszki megállapodások hét éven át tartó szabotálása alatt ez is oroszbarát volt, mert ha valaki támogatja a saját országát, akkor mindig Oroszországot kell hibáztatnia, még akkor is, ha a következmény háború lesz.

2019-ben kritizáltam Zelenszkij béke-mandátumának NATO-országok általi szabotázsát. Ez is oroszbarát volt.

2021-ben, amikor a figyelmeztetések egyre nyilvánvalóbbá váltak, hogy a háború bekövetkezik, ezeket – egyébként 2021 novemberében írtam egy cikket azzal a címmel, hogy a háború hamarosan elkerülhetetlen lesz – ezt egyszerűen úgy ítélték el, mint Oroszország katonai akcióinak legitimálását.

Tehát ismétlem, nem lehet elismerni az ellenfelet, mert ezt aztán támogatásnak tekintik.

2022-ben kritizáltam, hogy számos nyugati ország szabotálta az isztambuli tárgyalásokat.
Ezt is oroszbarátnak, ukránellenesnek tekintették, annak ellenére, hogy előreláthatóan Ukrajna pusztulásához vezetett, amire Zelenszkij is figyelmeztetett.

És az elmúlt négy évben hazugságot hazugság után láttam, amelyek egy elhúzódó háború feltételeit voltak hivatottak megteremteni, miközben több százezer ukránt áldoztak fel egy megnyerhetetlen háborúban az Ukrajna melletti kiállás zászlaja alatt.

És hallgattam vezetőket, akik azzal érveltek, hogy a fegyverek a béke útjai,
miközben kriminalizálták a diplomáciát.

Semmiképpen sem magyarázható ez azzal, hogy ez a mi érdekünkben áll, vagy akár az ukránok érdekében.

Ennek ellenére az egész az USA melletti kiállás zászlaja alatt működik. És ha eltérsz, akkor oroszbarát vagy.

És mi volt ennek az ára?
Nagyon is előreláthatóan Ukrajna elpusztul, szörnyű humanitárius következményekkel.

És tágabb stratégiai értelemben azt látjuk, hogy a kapcsolatok Oroszországgal
évtizedekre és évtizedekre tönkrementek ebben a kritikus pillanatban, amikor a világ multipolaritás felé halad, és határozottan a mi érdekünkben állt volna
Oroszországot a mi oldalunkon tartani.

Azt látjuk, hogy Európa most rendszerszintű hanyatlásban van, gazdasági problémákkal, amelyek nem oldhatók meg Európa megosztottságának megszüntetése nélkül, biztonsági problémákkal, és természetesen politikai széttöredezettséggel, amelynek az elkövetkező hónapokban leszünk tanúi.

Azt is látjuk, hogy a nemzetközi rendszer szétesőben van, a nemzetközi jog maga is szétesik, és az ENSZ jövője már nem egyértelmű.

Újra és újra és újra sok út vezetett volna egy megvalósítható békéhez.

Mégis, minden egyes alkalommal ezt elutasították, mert Putyint Hitlerként állítják be, Oroszországot pedig gonosz ellenfélként, amellyel még békét sem lehet kötni.

És ez mindig visszavezet ugyanahhoz az eredeti problémához:
az ellenfelünk biztonsági aggályainak megvitatására való képtelenséghez.

És ez, ahogy a beszédemben említettem, vonatkozik Kínára, Iránra, vagy bármely más országra, amelyet most a rosszfiúnak tekintünk.

Köszönöm a figyelmüket.

The post Glenn Diesen – Háború a valóság felett appeared first on Rampasek László A..