A jogállam próbája nem a győzelem pillanatában, hanem a hatalom gyakorlásában kezdődik
Az alkotmánymódosítás minden demokratikus jogállamban kivételes jogalkotási eszköz. Az alkotmány feladata nem a napi politika kiszolgálása, hanem olyan tartós szabályrendszer megalkotása, amely korlátozza a mindenkori politikai többség hatalmát. Éppen ezért minden alkotmánymódosítás túlmutat önmagán: arról is szól, hogyan viszonyul egy kormány a jogállamiság és a demokratikus önkorlátozás elveihez.
Ezt az elvet korábban a Fidesz–KDNP kormányzása idején is következetesen képviseltem, és ugyanezt az elvet tartom irányadónak a jelenlegi, kétharmados TISZA-kormány esetében is. A jogállamiság nem változhat attól függően, hogy éppen ki rendelkezik parlamenti többséggel. Ha ugyanazt a lépést tegnap kifogásoltuk, akkor ma sem nevezhetjük elfogadhatónak pusztán azért, mert más politikai szereplő hajtja végre.
A 17. Alaptörvény-módosítás ebből a szempontból számomra súlyos alkotmányelméleti kérdéseket vet fel. Különösen azért, mert a módosítás olyan közjogi tisztségek betöltését is érinti, amelyek mandátumát eredetileg éppen azért határozta meg hosszabb időre a jogalkotó, hogy azok ne váljanak a mindenkori parlamenti többség közvetlen politikai befolyásának eszközévé. A közjogi intézmények stabilitása nem technikai részlet, hanem a demokratikus jogállam egyik garanciája.
Nem véletlen, hogy a kormányváltás előtt több alkotmányjogász és közéleti szereplő is megfogalmazta saját elképzeléseit a jogállami átmenet alkotmányos kereteiről. Ezek közé tartozik a Reconstitutio kezdeményezés is, amely szerint a jogállam helyreállításának is alkotmányos önkorlátozással kell történnie. Éppen ezért különösen fontos kérdés, hogy a később elfogadott alkotmánymódosítások mennyiben felelnek meg ezeknek a korábban megfogalmazott elveknek.
Különösen aggasztó az a körülmény, hogy a közéleti nyilatkozatok alapján előbb politikai követelésként jelent meg egyes tisztségviselők távozásának igénye, majd ezt követte az alkotmánymódosítás. Ha egy alkotmány módosításának elsődleges gyakorlati következménye egy konkrét politikai helyzet rendezése vagy meghatározott tisztségviselők eltávolítása, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy az alkotmány továbbra is általános és absztrakt normaként működik-e, vagy fokozatosan a politikai küzdelem egyik eszközévé válik.
A jogállamiság lényege nem az, hogy a “jók” kezében nagyobb hatalom lehet, mint a “rosszak” kezében. A jogállamiság lényege éppen az, hogy a hatalom gyakorlásának korlátai minden kormányra egyformán vonatkoznak. Az alkotmány feladata nem az, hogy megkönnyítse a mindenkori többség politikai céljainak megvalósítását, hanem az, hogy megakadályozza a hatalom túlzott koncentrációját, és biztosítsa az intézményi folytonosságot, a jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot.
Nem állítom, hogy minden alkotmánymódosítás szükségszerűen jogállam-ellenes. Azt sem állítom, hogy a korábbi rendszer minden intézménye változatlan formában fenntartható lett volna. Azt azonban igen, hogy a jogállam nemcsak a céljaiban, hanem az eszközeiben is megmutatkozik. Ha a politikai változás alkotmányos garanciák feladásával valósul meg, akkor fennáll annak veszélye, hogy a demokratikus intézményrendszer hosszú távú stabilitása sérül.
Ezért számomra nem az a legfontosabb kérdés, hogy a 17. Alaptörvény-módosítás rövid távon politikailag előnyös vagy hátrányos volt-e. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy milyen precedenst teremt. Ha egyszer elfogadjuk, hogy egy kétharmados parlamenti többség alkotmánymódosítással megváltoztathatja a már fennálló közjogi jogviszonyokat és a politikai helyzethez igazíthatja az alkotmányt, akkor ugyanezt a lehetőséget a jövőben minden más kétharmados többség is sajátjaként fogja értelmezni. Ez nem a jogállam megerősítésének, hanem az alkotmány politikai eszközzé válásának veszélyét hordozza.
A demokratikus alkotmányosság egyik legfontosabb ismérve az önkorlátozás. Az a politikai közösség, amely valóban jogállamot kíván építeni, nem csupán a korábbi hatalom jogsértéseit bírálja, hanem saját magára nézve is elfogadja ugyanazokat az alkotmányos korlátokat. A jogállam hitelessége ugyanis nem azon múlik, hogy kik vannak hatalmon, hanem azon, hogy a hatalom gyakorlói hajlandók-e ugyanazokat a szabályokat tiszteletben tartani akkor is, amikor azok éppen saját politikai mozgásterüket korlátozzák. A demokratikus jogállam valódi próbája mindig az, hogy a győztes képes-e lemondani olyan eszközökről, amelyek ugyan jogilag elérhetők, de alkotmányos kultúrája és önkorlátozása alapján nem tartja helyesnek alkalmazni.